Akkoriban még robotnak hívta az AI-t. Mondjuk sokat nem tévedett

Van egy régi felvétele, ami nem az utókornak készült. Autóban ül, ahogy szokott és arról beszél, hogy mindenki munkaerőhiányról panaszkodik:

„Iszonyatos munkaerőhiány van, de körülbelül 5-10 éven belül megoldja ezt a társadalom és mindent robotizálnak.”

Aztán jön egy példa, amiről nehéz eldönteni, hogy vicc-e. Thaiföldön majmokat képeznek ki banánszedésre. Egy majom kiképzése háromszáz dollár, utána heti hét napot, napi tizenkét órát mászik a fára.

„Ez azért érdekes neked vagy bárkinek, mert eddig ezt egy ember csinálta. A majom nem lesz beteg, a majom az nem kér szabadságot, a majom az nem fog sztrájkolni.A majom ilyen szempontból az pici kis robot.”

Innen tér át a magyar gyárra, ahol már akkor is jóval kevesebb embert lehetett látni. Itt lesz az egész más, mint a korszak szokásos technológiai rémüldözése. Nem kiabál. Nem hibáztat. Átül a másik oldalra.

„Ha te vállalkozást csinálnál, akkor evidens, hogy te is arra törekednél, hogy hogy lehet legköltséghatékonyabban megcisnálni azt, amit csinálsz. Ha a robot költsége kijön havonta 100 euróból, nem fogsz egy embernek fizetni érte 500 eurót.”

Nem ítélkezik a munkáltató fölött. Az ő fejével gondolkodik és onnan mondja ki, hogy ez racionális lesz.

„Ezek az idők már nagyon-nagyon régen elmúltak”

Könnyű ide egy jóst képzelni, aki messziről nézi a világot. Nem erről van szó. Fischer Tibornak a saját szakmája volt az első, ami kicsúszott alóla.

Programtervező matematikusnak tanult Szegeden. Négyszázan kezdték, nyolcvanan végeztek.

„Elvégeztem az egyetemet, de mire végeztem, a programtervező matematikus szakon, addigra megutáltam a szakmát.”

A történet viszont nem úgy folytatódik, ahogy várná az ember. Nem azért lépett ki, mert a programozás rossz szakma lett volna. Kifejezetten kimondja, hogy jól keresett vele.

„programozóként jól kerestem, de nem tudta megadni a szabadságot”

„Nem volt ott a fater mellettem”

Eddig egy sikeres ember beszélt arról, miben lett igaza. Ez a rész másról szól.

Egy felvételen arról mesél, hogy az édesapja hosszú éveken át dolgozott Németországban, hogy megadja a családnak azt, amit egy itthoni munkahellyel nem tudott megteremteni. A mondat, ami ezután következik, nagyon rövid:

„sok éven keresztül nem volt ott a fater mellettünk”

Egy jól megírt panasz következne. Nem az következik. Baromi hálás az apjának, aki kétszer is fizetett: egyszer az életéből elvett idővel, másodszor azzal, hogy nem láthatta rendszeresen a gyerekeit. Ezt most már apaként érti, mert tudja, mekkora élmény az.

Ez magyarázza meg az összes többit. Nem bosszúból épített. Ugyanazt az árat akarta megfizetni, amit az édesapja, csak rövidebb ideig és úgy, hogy a végén ne kelljen távol lenni. Az első két évben ez nem sikerült: otthonról dolgozott, a gyerekei a fal másik oldalán voltak és nagyjából annyit látta őket, „mint egy átlag apuka”.

Ugyanezen a felvételen hangzik el az, amit az életműből érdemes megjegyezni:

„nem azt akarom a fejfámra kiíratni, hogy legalább jól ki aludta magát mindig, hanem azt akarom ráírni, hogy egy csomó embernek segített és egy olyan dolgot hagyott maga után, ami egy igazi örökség”

A legpontosabb képe az időről egy lakáseladás után született. A vevő fizikus kutató volt. Megkérdezte tőle, mikorra kell elkészülniük a kutatással, mire a férfi elmosolyodott: 2055-re. Hazafelé az autóban jött a gondolat. Aki ma harmincéves, annak pontosan ennyi van a nyugdíjáig. Ugyanaz a harmincöt év, csak nem kutatásnak hívják, hanem munkahelynek.

Hétfő reggel ezzel a lendülettel kell bemenni dolgozni:

„már csak 35 évig kell ezt csinálnom és szabad leszek”

Nem csak a programozás változott meg alatta. A hálózatépítés is. Erről ezt mondja és ennél józanabbat ebben a szakmában ritkán hallani:

„nincs olyan, hogy nem működik ez az iparág. Itt maximum az van, hogy nem úgy működik Neked, mint ahogy eddig működött. Máshogy kell valamit csinálnod.”

Ötven ember, minden reggel

Évekkel ezelőtt kimondta a saját módszerének az egyik korlátját. Arról beszélt, hogy ha valakinek külső lökés kell a mindennapi munkához, ő azt nem tanácsolhatja neki, hogy minden reggel hívja fel a szponzorát egy kis motivációért. Mert ha ezt ötven ember megteszi ugyanazzal a szponzorral, az egy idő után bele fog fáradni.

Azóta ez még nehezebb lett. Mindenki otthonról, vagy út közben dolgozik, sokkal könnyebb lett országokon átívelő üzleteket építeni, a vezető pedig nem lát rá az emberekre úgy, ahogy egy közös irodában látna rá.

Erre a hiányra is készült az a rendszer, amivel a csapata ma dolgozik. Egy virtuális mentor, aki pontosan tudja a céljaidat és látja az aktivitásokat, napi szinten sokkal személyre szabottabban tud inspirálni!

Nem arról beszél, hogy a gép elveszi a munkát. Arról, hogy elveszi a kifogást. Ez arra fut ki, amit sok éve ismétel: így már nincs kire mutogatni.

Hogy mi van ebben a rendszerben, arról meglepően keveset árul el. Három dolog azért kiderül. Az egyik: ha valaki képernyőképet küld egy nehéz üzenetrő a rendszer mögött lévő ágensnekl, választ kap rá, a csapat saját tananyagából. A másik: figyelmeztet, ha egy szövegbe olyan tartalom csúszik, ami nem felel meg a törvényi vagy iparági elvásároknak. A harmadik árulkodóbb, mint az első kettő együtt: van benne egy gomb, amivel akár az egész havi közösségi média tervet elkészíti a rendszer az üzlettársnak. Sőt, akár le is gyártja…

Vezetőként nem arról beszél, hogy majd a gép elvégzi a partnerek helyett a munkát, hanem arról, hogy a technológiát közel kell vinni az átlag felhasználóhoz és ki kell találni mire van szüksége egy hálózatépítőnek ahhoz, hogy tízszer hatékonyabb legyen.

„Még nem volt a legügyesebb”

Fischer Tibor védjegye nem a siker, hanem a kudarc. Ezt mondja a saját szakmájáról:

„Soha nem voltam kiemelkedően jó az eredeti szakmámban. Egy jó közepes szintet azért hoztam, de rengeteget hibáztam, figyelmetlen és sokszor motiválatlan voltam. Nagyon sok helyről kirúgtak.”

Ugyanígy beszél a technológiáról. Egy vezetői meetingen bocsánatot kért a csapattól, mert a rendszer mindenkit a vezetéknevén szólított meg egy kiküldött levélben. A magyarázata:

„kiderült, hogy még nem volt a legügyesebb az AI, neki is van mit tanulnia”

Ami nem változik

Van egy mondata, amit jóval azelőtt mondott ki, hogy bárki AI-ról beszélt volna.

„Nagyon-nagyon változik a világ, de ami soha nem változik, akármit is csinálsz, a sikernek és a gazdagságnak mindig meg kell fizetni az árát.”

Egy régi felvételén van egy mellékmondat, amin könnyű átsiklani. Sok mindenhez nem kell majd ember, de a hálózatépítést nem lehet gépekre bízni, ott mindig kell valaki. Az emberek mindig emberekhez fognak csatlakozni. Az AI ezt könnyíteni tudja, de kiváltani soha!

Öt év telt el azóta, hogy elmondta, mi jön. A szó megkopott. A felismerés nem. Ma a saját szakmájában nézi végig ugyanazt a folyamatot, amit akkor a gyárakban látott és közben van két kislánya, egy tenger és egy naptár, amiben már nincs benne, hogy hétfő.

Arról viszont, hogy mit gondol minderről, nincs egyetlen mondata sem. Nem véletlen. Aki figyelte az elmúlt években, tudja, hogy ilyenkor nem a véleményét szokta elmondani.

Azt szokta megmutatni, hogy mit csinál.